Az elmúlt száz évben több lépés történt a tudományos megismerés terén, mint az azt megelőző többszáz évben. Csökken az időtartam, ami az alapkutatás eredményei és azok konkrét alkalmazásai között eltelik - ma már a kvantummechanikát és a relativitáselméletet is konkrét alkalmazásokban látjuk visszaköszönni. Az igazság feltárása úgy tűnik, jogosan mehet végbe racionális, logikára épített gondolkodással, természettudománnyal, azonban nem szabad megfeledkeznünk ennek korlátairól. Szépek az eredmények! Szép, hogy néhány egyszerű kölcsönhatás milyen szép és gazdag világot hozott létre, az atomokon keresztül a molekulákon át a csillagokig, galaxisokig. Lenyűgöző, hogy néhány egyszerű szabály megmagyarázza, milyen állapotokon keresztül jutottunk el a biológiai evolúció segedelmével addig, ahol vagyunk - a pszichéig, a tudatig, addig a szintig, hogy ezt ide most leírjam. Úgy tűnik, hogy ez elég.

És mégis, ha mélyebben belegondolunk, soha nem lehetünk biztosak e dolgok igazságában. Milyen szomorú ez valójában! A világunkról szerzett tudás megszerzése egy idő óta nem az érzékszerveken múlik, sokkal inkább matematikai modelleken és az egyszerűség iránti igényünkön. Az elemi részecskék fizikájának számos titka szóráskísérleteken keresztül tárul fel, aminek korlátai egyértelműek. A modern kozmológia elméleteit már kísérletezéssel nem, csak megfigyelésekkel igyekezhetünk igazolni. A biológiai evolúcióelmélet múltra vonatkozó kérdéseire kövületek adnak választ, és a nagy időskálák miatt legtöbbször esélytelen kísérletileg kimutatni bármit is. Emiatt ezen elméletek "elbírálásánál" nagyobb szerepet kaphat a matematikai "szépség", logikai koherensség, mint a kísérleti falszifikálhatóság. De még ha nem is így lenne: a faszifikálhatóság eldöntése során bevetett eszközöket valamiért magától értetődőnek tekintjük. Mennyire jogos ez?

Mi van, ha az érzékszerveink nem a valóságot mutatják? Az agyunk által alkotott modell miért ne torzíthatna a valóságon? A tudományos elméletek falszifikálhatósága e szempontból jóval kevesebb, mint amennyit elsőre gondolnánk róla: nem a valóságot vetjük össze a matematikai modellek eredményeivel, hanem egy másik modell - az agyunk saját modellének - eredményeit!

És végül: mi van, ha maga a módszer rossz? A matematikának a keretrendszere, a legmélyebb logikai axiómák, a predikátumkalkulus, a Modus Ponens, a következtetések szabályai, mi garantálja, hogy ezek "igazak"? Egyáltalán mit jelent ez a szó egy ilyen kérdés vizsgálatánál? Ezeket hogyan ellenőrizzük, hogyan lesznek ezek falszifikálhatóak? 

Egy igazi tudós gondolkozásának mélyén mindig ott kell lennie annak, hogy bármennyi eredményt is mutatunk fel, és a felmutatott eredmények bármekkora gyakorlati hasznát is élvezzük, mindig van egy mélység, ami után semmi mást nem tudunk mondani mint azt, hogy nem tudjuk. Ilyen a világ. Szomorú, nem?